A "Hardita Népe" cimű Erdélyben megjelenő lap 2005. július 7. számában jelent meg ez az írás Dr Filep Kálmán Csaba cikke ezzel a cimmel:

 

Mentsük meg, mert nélkülük szegényebbek leszünk!

 

Az erdélyi lét minden korban kitermelte sajátos, rögalakította magyar kultúráját, olyan szinten, mértékben és oly változatosan, hogy Erdély mindig is a magyar élet és kultúra egyik bölcsője volt. Az erdélyi magyar közösségek fennmaradását nagy részben a föld, az agrárium biztosította.

A nyolc évtizednyi elzártság és tehetetlenség után ideje lenne agrármúltunk értékeit számba venni, és menteni, ami még menthető – ami véletlenül megmaradt a nacionalista, majd az osztályharcot hirdető, „parasztellenséget" falra festő, később a szabad piacgazdálkodási (vagy inkább szabadrablási) és „magánosítási" maffiotizmusok vandalizmusa után. Vétek az, ahogyan elenyésznek agrárértékeink, ám – sajnos – nagyon kevesen vannak abban a helyzetben, hogy áldozni tudjanak ezek megmentésére.

A hivatalos múzeumi munkának nem is volt érdeke a magyar kultúra bizonyítékainak mentése. Azok a dicséretre méltó muzeológusok, akik mindent munkájukra áldoztak, távolról sem tudták és tudják átfogni és elvégezni ezt a fontos feladatot.

A nagy csatlakozási és globalizációs lázban kultúránk minden maradékát elveszíthetjük – azt, ami jellegzetes és a miénk. És ez egyenlő létünk feladásával. Nagyon fontos a szellemi és tárgyi emlékek begyűjtése, tárolása, feldolgozása és megőrzése, ugyanakkor kiállítása is táj- és kultúregységenként, eredeti gazdaságok megőrzése, emlékházak kialakítása, a nagyon sok arcú erdélyi kultúra továbbéltetése és a kor követelményeinek megfelelő kihasználása.

A legkevésbé pótolhatók az agrárkultúra biológiai-genetikai veszteségei: a flóra leszegényedése, nagyon fontos növényeink fajainak, fajtáinak, kultúrváltozatainak az eltűnése vagy géneróziója. Az őshonos vagy honosított háziállataink állományai és géntartalékai gyakorlatilag eltűntek.

A földrajzi helyzet meghatározó volt, és sajnos, Erdélyben mindig átvezetett a „hadak útja", ezért innen mindig többet vittek, zsákmányoltak, mint amennyit hoztak – főleg, ami a lábon hajtható állatállományt illeti. Erdély szállította a magyar kultúrának a kiválóbbnál kiválóbb magyar agrárértelmiséget is – sajnos, ezek a kiválóságok először sohasem itthon váltak ismertté.

Nagyon nagy kárt okozott a második világháború után a hozzá nem értők, kapkodó laikusok által diktált tenyésztési politika, amelyet napjainkban tetőz a balkáni megbízhatatlanság és a mérhetetlen bürokrácia. A tenyésztési politika következetlenségével, nem honosuló állatállományok importjával nagyon gyorsan, kényszerítve kiszorították az őshonos vagy honosított, a termelési környezetbe illő, jól termelő fajtákat vagy tájfajtákat. Nem az igényes, magas hozamú világfajták ellen van kifogásom, hanem az eljárás ellen, amellyel ezeket „nemesítésre és javítási céllal" felhasználták anélkül, hogy számukra és utódaik számára kialakították volna a származási helyhez hasonló termelési körülményeket.

Sajnos, a tenyésztési divatok miatt rengeteg biológiai érték semmisült meg, ezek a végleges veszteséglajstromba kerülhetnek. Lehet, hogy a mai katasztrofális gazdasági viszonyok között nem praktikusnak, inkább nevetségesnek tűnik ennek a gondnak a közzététele, de próbáljunk gondolni a jövőnkre is. Ezek a fajták a közvetlen életterünkben alakultak ki, és hasznos tulajdonságaikkal, igénytelenségükkel sok elődnemzedékünket szolgálták. Vajon nem érdemesebb ezek fenntartására áldozni, mint a drága rögidegent elfogadni, csupán a majmolás kedvéért? Élő kultúrértékeinknek is szerepük van nemzeti önbecsülésünkben, próbáljunk összefogni ezek megtartásában. A kommunista barbarizmus és jelenlegi „elöljáróink" míves képzetlensége és tudatlansága miatt az utolsó 60 évben a következők tűntek el:

* a magyarszürke marha (erdélyi változata)
* a székely ló
* a békási ló
* a mokány ló (a Mócvidékről)
* a sztrigy-disznó
Veszélyben van:
* a máramarosi barnamarha – borzderes
* az erdélyi pirgoni marha
* az erdélyi magyartarka (ma romántarka)
* az erdélyi bivaly (kalotaszegi, fogarasi változat)
* a baróti fehérkecske
* a gyimesi curkánjuh
* a kovásznai cigájajuh.

Csak töredéke létezik itt-ott szétszórva a híres bonchidai Furioso-North Star lóállománynak. Ugyanaz a sorsa a bánsági Nóniusznak.

A szalontai mangalica ma már – jó kezekben lévén – világmárka, a báznai is képes lehetne speciális, nem főzött hentesárunak alapanyagot szolgáltatni. Az alternatív biogazdálkodást szolgálhatná az erdélyi csórényakú tyúk, a dunai fodros lúd, a mezőségi vadszínű és fehérszínű háziréce, a bronz- és a rézpulyka. Jó és szép parlagi szamarat ma már alig lehet találni, noha gyerekörömül szolgálhatna egy jól összeállított csacsifogat. Viszont létezik végre az erdélyi kopó, a lelkes kutyatenyésztők szervezett és összehangolt munkájának eredményeként – ügyszeretetük példa lehetne. Megdöbbenve tapasztalom, hogy napjaink magyar galambász szakirodalma nem említi (emlékként sem) a klasszikus, szebbnél szebb erdélyi fajtákat, ilyen volt:

* az erdélyi bukó
* az erdélyi (Marosi-féle) duplakontyos bukó
* a kolozsvári kék
* a szatmári bukó
* az aradi bukó
* a temesvári vetőgalamb
* a nagyszalontai óriásgalamb.

Tegyünk valamit ezen értékeink megmentéséért.

Dr. FILEP KÁLMÁN CSABA

 

Oldal: A Hargita Népe cimü Erdélyi lapban jelent meg Dr.Filep Kálmán Csaba cikke
Szalontai óriás galamb - © 2008 - 2024 - szalontaioriasgalamb.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat